A ruha, s köztük a legáltalánosabb alkalmi viselet arra hivatott, hogy eltakarja testünk vázát és a férfiak egyedi anatómiáját a szalonképesség közös nevezőjére emelje. De mi van, ha egy lesifotós merényletet indít egy fesztelen pillanatunk ellen?  Mikor egyértelművé válik, hogy a viselkedés nélküli helyzetünket nem hogy öltözteti, hanem meztelenre vetkőzteti az öltöny. Még tanulságosabb, ha ez három ennyire különböző emberrel történik meg azonos időben egy szűk kanapén.

Középen ül Németh László a szellemi arisztokratizmus képviselője. A harmadik utas politikával azonosították, de valójában a polgárban görcsölt proletárt látjuk, aki jobbról feszítette magát balra. Tőle jobbra Sütő András vele ellentétben tényleg az aluról jött zseni típusa, akit a nyakkendő és magassarkú cipő sem tett beavatottabbá és nem rontotta meg benne a természetes érdeklődés felfelé tájékozódását. Báró Kemény János keresztbe tett lába ezekkel szemben nem egy megdolgozott nyugalom eredménye, hanem a minden időben önazonos ember magától értetődő póza.  Az sem hozta zavarba, hogy a huszadik században a kifogástalan pedigree-je önmagában már nem jelent automatikus belépőt az érvényes emberek körébe. Megkülönbözteti – e magát a két írótól? Fesztelenebb –e náluk? Minden bizonnyal! Pontosan látta ugyanis, hogy számára a népi demokrácia is csak egy kísérlet arra, hogy a vérségi elődök munícióit egy merőben más természetű verseny  körülményei között is kipróbálhassa.