Nem csak a szakírók, hanem a nemzetközi műkereskedelem is kesztyűs kézzel bánik a kapitalista világ állami absztraktjaival. A fogyasztói társadalom erkölcsi ellensúlyai ugyanis azok a megkésett egzisztencialista festők, akik a szabad világban voltak olyan bátrak, hogy felmondják a közmegegyezéses középosztálybeliség törekvéseit, ami a családalapításban és az anyagi előrejutásban találta meg a legfontosabb eszményeit. Mark Rothko és társai egyszerre voltak furcsák és inspirálóak az észak-amerikai környezetben, miközben felmutatták a magasabb létezés programját, amit azonban belső erő és tartás híján maguk sem tudtak már végigjárni.  A depresszió, mint jogerőre emelt művész-közérzet, és a kételyeken való esztétizálás már önmagában is felért volna az undergroundba menekülő alkotók kudarcának bevallásával. A tőrdöfést mégsem ez adja a heroikus ellenkultúra hitelének, hanem az, hogy a vérrel és könnyel festett képeket végül a Wall Street-en megfuttatott vagyon szerzi meg magának, mintegy ereklyéül vagy önigazolásul.

Mégsem látunk itt semmi ellentmondást ebből a távolságból, ahol ezek a művek már kordokumentációs fázisba jutottak. Innen jól látszik ugyanis, hogy a képek meg sem születhettek volna a befektetők által épített new york-i tűzlépcsős bérházak műtermei nélkül. A Sotheby’s árverés asszisztensei által minden a helyére kerül, és közben látjuk, nem történt semmi más, mint egy érthető próbálkozás arra, hogy a festő saját korával szemben határozza meg magát. Az elrugaszkodás – bármely imponáló is –  és a visszaesés ugyanoda – bizonyítja, hogy a társadalmi gravitációt az eszmények sem győzhetik le, csak izmainkat edzik.