Az Emlékkiállítás című installációmon azt a folyamatot matattam be, ahogy a művész bekerül a művészeti élet intézményrendszerének labirintusába, megjelenik a kritikában, nyilvánossághoz jut, egzisztenciális és szakmai sikereken és bukásokon keresztül végül kanonizálóik. Majd mindezt megkoronázandó halála után posztumusz kiállítást kap, és megkezdődik műveinek másodvirágzása a műkereskedelem klasszikus-modern piacán.

A kamara kiállítás léptékű emlékszoba anyagát a múzeum heroizáló közegében installáltam. Továbbá azokat a státuszszimbólumokat is felvonultatom, amik egy életműre ráépülnek, amire az a kultúra részévé válik. Így a festmények mellé rendelt nyomtatott sajtó, a művész személyes tárgyai, a webes felületek, baráti levelezések mind a műveket befolyásoló kontextussá erősödnek, és egyúttal megteremtik a művész jelenlétének és legitimálásának virtuális lehetőségét.

Az emlékiállítás kissé megkopott és mindig újra glettel műfaja érthető módon már a művész közreműködése nélkül zajlik. Leporolható, felfedezhető és átértelmezhető az életműve. Esély van a szakaszaira és korszakaira szétesett munkásság ívének felrajzolására. Az emlékiállítás, – mint a közeli utókor ítélete a művészen – egyben a kánon hátsó bejáratává is válhat.