Tót Endre mára egyik nemzetközileg is legismertebb művészünk, pedig egyáltalán nem a közmegegyezés és a klasszikus sikerrecept útját járta végig. Amit az életműve autentikusságán értünk, az nem más, mint a belső drive-jának minden környezeti nyomást elhárító következetes futtatása. Még sorsában is van valami a félrecsúszott hologramok érdekességből. Sümegen született (1937) és egész fiatal koráig ott élt és sportolt, de később is az Iparművészeti Főiskolára veszik fel szemben a legtöbb pályatársával, akik a Képzőművészeti Főiskolára jártak. Aztán mikor a neoavantgárd generációja összeáll a hatvanas években, őt is ott találjuk köztük tasiszta és informel képeivel. Olyan mintha végre szinkronba került volna saját korosztályával, de egy szűk évtized után kiderült, hogy ez csak egy olyan keresztkutakra jellemző közös szakasz, amelyek más irányban futnak tovább.

A hetvenéves évek elején radikálisan szakít a hagyományos táblaképek festésével, pont amikor a többiek kezdenek belejönni. Ezt a határmezsgyét jelöli meg a 1971-ben kiadott művészkönyve a Meg nem festett képeim. Aztán a hetvenes években vonul ki teljesen a kortárs közéletből óbudai elefántcsonttornyába, mikor a második nyilvánosság avantgárdjai már át- és felvéreznek olykor a hivatalos művészet textúrájába. És végül mikor a pályatársak egy –egy külföldi tanulmányút után büszkén hozzák haza a nemzetközi trendeket, új impulzusokat és bújnak az adaptátor felvilágosító szerepébe, addig Tót Endre a maga közép-keleti zárványvilágát küldi ki nyugatra a mailart futár postájával  és énekel bele egy teljesen különleges szólamot a nemzetközi konceptuális művészetbe. Az út tehát, amit a művész jár, már-már az egzisztencialista kiüresedés útja. Nem megragadni akar, hanem elengedni. Nem birtokolni, hanem elfogyni. Nem felépíteni, hanem lebontani alapvetőnek hitt értékeket. Nem külső referenciapontokat keres, hanem a belső visszajelzésre figyel. Így jut el a teljes kiüresedés matematikai és szimbolikus leírásáig, egy nagy Nullával. A Nulla Tótnál forma és tartalom egyben.  Nem élethazugságokkal vagy társadalmi hazugságokkal birkózik, hanem a létezés nagy kérdéseit teszi fel magának. Tótnál a Nulla nem az elemi üresség, ami nagyon nyomasztó filozófiai teher, hanem a semmivé válás végállomása. Ez a Nulla valamikor több volt, valami olyannak  az ovális alaprajza, ami fölényből lett visszabontva, hogy az így létrejövő semmi,  igazán inspiráló ugródeszkává váljon a különleges örömök számára. Nagyon fontos Tóttal kapcsolatban megjegyezni, hogy nem csalódásból és frusztrált keserűségből jut el a semmiig. Neki a semmi és a nulla nem ijesztő végállomás, hanem startpont.

Annak, aki már mindent elveszített nincs féltenivalója sem megnyerni valója üzenik az Öröm topik megannyi darabjai: Örülök, hogy itt állok. Örülök, hogy egyet léphetek. Örülök, hogy Ugrálhatok. A profán örömök vállalása a megelégedett ember sajátja. De mennyi derű és humor is van ezekben az egészen hétköznapi örömökben. A kontrolláló puhadiktatúrával, de később a fogyasztói társadalommal szemben is hirdeti a körülményektől független belső tartás reménységeit. Tótnak ez a kiindulópontja – a polgárpukkasztó szándéka ellenére – enyhe szemrehányásként hathatott nyugaton is. Épp a filozófiai alaposága okán Tótnak nem kellett semmit változtatni művészetén miután 1980-tól már Kölnben élt. Egyetemes és közérhető volt a szó nemes értelmében.

A posztmodern egyik jellemzője, hogy a mondanivalóhoz keres médiumot és nem egy technikát csiszol fényesre. Ennek megfelelően Tót is sok mindenhez hozzányúlt, hogy üzenetét háromdimenziós lefedettségben kidomboríthassa. Festett, fotózott, írt, printtel és performanszokat csinált. De legfőbb és leghűségesebb médiuma saját maga volt. A Zéró darabokon sokszor ott az arca, de az Örömöket is mind ő éli és ő jeleníti meg. Itt van valami, a 19. század végére hasonlító, romantikus kísérlet a művész és a mű összekapcsolására. A művész, akiről nem hasadnak le munkái, hisz saját hitelével felel értük. Ha a művész elbukik, elbukhat az egész életmű is. Tót e tekintetben biztosan nem bukott el. Tökéletes egységet alkot személyisége, alkotásaival.

Hogy mennyi bátorság kellett ehhez? Nem kevés. Utólag könnyű célirányosnak  és koherensnek látni a művész lépéseit, döntéseit, de a maga idejében nem volt előre tudható, hogy a visszavonulás a festéstől, vagy a mailart elindítása, hovatovább az emigrálás,  hogyan érinti majd az életmű sorsát. A közel tíz év óbudai magány eleve bizonyította, hogy Tót Endre nem a feltétlen elismerést és visszajelzést igénylő ember. Teszi a dolgát és örömmel fogadja annak következményeit, bármi legyen is az. Örülök, hogy egy ember végigjárta a maga útját és megosztotta a boldogságát velünk.

Séd – Veszprémi kritikai lap 2019. 4. szám