A mimézis röviden utánzást jelent. Bővebben pedig azt a görög filozófiából ismert fogalmat, mely Arisztotelész szerint a művészt alkotásra készteti azáltal, hogy az utánzott (lemásolt) dolgok ábrázolása közben azok megismerésének örömét nyújtja. Ebben az ógörög gondolatmenetben ez nemcsak a valóság külső formáinak utánzását jelöli, hanem az azzal járó, főleg belső folyamatot definiálja. Csakhogy arisztotelészi értelemben Földesi Barnabás kiállítását illetően a mimézis miméziséről kell beszélnünk.

A tárlat jellemzésekor aligha hagyatkozhatunk műfaji meghatározásra, mert a reprezentált anyag úgy festészeti, hogy valójában konceptuális, úgy figuratív, hogy igazából absztrakt. Szekciókra bontva, Hommage à magyar aktivizmus címen a művész a Nyolcakat idéző expresszív stílusban készített festményei nyitják a kiállítási enteriőrt, majd egy egészen más modorban festett New York-i fotó alapján készült tájképe látható. A festészeti stílusok széles skálájából szemezgető Földesi elkészítette Szinyei Merse Pál Léggömbjére reflektálva saját léggömbjét, mely a zongorán lévő vendégkönyv ottlétemkor éppen nyitott oldalán lévő bejegyzésének tanúsága és a teremőr egybehangzó véleménye alapján is a tárlat messze legnépszerűbb darabja. Aztán a léggömb tovaszáll, hogy a Mimézis I. és Mimézis II. című absztrakt festmények (a Mimézis II. az I.-nek méretazonos, nyomtatott változata) után felbukkanjon újra egy, Rembrandtot és a barokk festészetet idéző színvilágú és ecsetkezelésű képen. Előkerül Turner, Corot és id. Markó Károly is. Van realizmus- és impresszionizmuskísérlet. Közben a festő, mintha elkísérné a látogatót, jelen van és beszél: a festmények mellett üveg mögé helyezett, nyomtatott megjegyzések olvashatók, hol tárgyilagos állításokat, hol magyarázatot, vicces történetet vagy hosszabb eszmefuttatást, hol egészen személyes hangvételű gondolatokat, illetve ars poeticát tolmácsolnak a jegyzetek. Ezek az üveg alá rendezett kiszólások és tárgyak a konceptualizmus kézjegyét, valamint geget és iróniát csempésznek a kiállításba. Ugyanakkor jelen van az elemző gondolkodás és egy jól körvonalazható ön-, művészet- és társadalomkritikai attitűd a művész részéről, az pedig egyértelműen pozitívum, hogy ezt humorral tudja láttatni. Ezek a kommentárok működhetnének narratívaként a különböző stílusjegyeket kategorizáló fejezetek között, szinte filmként bontakozhatna ki a vívódás Földesi kalandjaiként. 

Nevezhetjük ezt önreflexiónak, nevezhetjük stílusgyakorlatoknak, nevezhetjük alkotói válságnak, sőt útkeresésnek is, de lehet egy művész konceptuális kontextusba helyezett jelenlegi érdeklődésének témája, koncepciója is az utánzás. Sok minden lehet, ezért talán hálásabb, ha a tényekre koncentrálunk. A kiállítás egy fiatal festő művészi útját követi az egyetemi évektől mostanáig. Ez az életút a saját hang és stílus kereséséről éppen annyira szól, mint ennek a kötelező elvárásnak a megkérdőjelezéséről és megtagadásáról. Sőt, a megnyitó beszédet mondó Rockenbauer Zoltán művészettörténész szerint inkább az utóbbiról: „lázadás az egyediség ellen”. Ennek egyébként van jogalapja, a jelenlegi kortárs művészet intézményesített és piaci dömpingjét, az elvárásokat és bizonyos értékek gyakori felcserélését, a kapcsolatokért és díjakért folytatott harcot, a gigantikussá duzzadó pénz és siker relációt és a külsőségeket halmozó hájpot tekintve egy szempontból érthető a protestálás. A művész ugyanakkor saját bevallása szerint vállaltan foglalja el az epigon nem túl hízelgő szerepét – ez a kiállítás életének ezt a jelenlegi szakaszát tükrözi, és míg a művészettörténész meghatároz, a festő deklarál, ugyanakkor szabadkozik: „A kiállítás ennek az állomásnak a vállalását jelenti, és okait firtatja. Most a legtöbb, amit tehetek, az a mimézis és követés.”

Hogy a tárlaton egy nyilvánvaló géniusz remekműveit tekintheti-e meg a látogató, az nézőpont kérdése és ízlés dolga. Egyébként nem – ezúttal a művész által hitelesítetten. Vitathatatlan, hogy ihlet híján a dicső elődök műveinek másolása nem elpazarolt idő vagy energia, hanem tanulságos gyakorlat, és az is vitathatatlan, hogy mindenkinek vannak jobb és rosszabb napjai. A kiállítást meglátogató művészek számára az állapot ismerős, a nem művészek pedig a tárlat segítségével elképzelhetik, hogy milyen az alkotó szemszögéből egy köztes állapotban átmenetileg egzisztálni.