Valkó László 1946–2026

Nem én vagyok a leghivatottabb Valkó Lászlóról emlékezni, mert csak két évig tanított, abból is az egyik egyfajta kocaév volt egyéni tanrenden, mégis közelebb volt hozzám, mint hitte.

Legjobb barátaim végig az osztályába jártak, és öt éven át minden szavát visszamondták. Fanyar humorát, hízelgésmentes véleményét sokan nem bírták, de akik kitartottak mellette, megtapasztalhatták sommás ítéleteinek lassan kibontakozó igazságát.

Az élő klasszikus Keserü Ilona és a nagy vagány Tolvaly Ernő mellett Valkó László kerülte az attraktivitást. Nem bandázott tanítványaival, mint Tolvaly, és nem vonta be őket az élő művészettörténetbe, mint Ilona. Néha úgy láttuk, mintha feszélyezte volna a sztártanárokkal való összevetés, de idővel felértékelődött szemérmessége, amely a titokzatosság ingerlő légkörét vonta köré.

Pécsi volt a pestiek között, mégsem tűnt ez itt rekedtségnek vagy provincializmusnak. A centrum és perem dualizmusán feljebb volt a horizontja. Egyetemes témák foglalkoztatták: a szenvedés, a halál és a rozsda dicsősége.

Mondhatnánk, hogy irodalmias művészetet hozott létre, mert azt kereste, ami személyes, aminek története van. Kilógott az elegáns, de olykor üres formákkal játszó újszenzibilista, illetve a mainstream alá merészkedő avantgárd kortársak közül. Történeteket mesélt: házakról, szántóföldekről, kőtengerekről és erdőkről. Nem toborzott élő közönséget maga köré, inkább a múltból szerzett barátokat.

Mányoki Endre 1952–2022

Nem a tudásszomj vitt el néhány éve az MKE művésztanári képzésére, hanem a 15 év tanítás mellett felhalmozott továbbképzési kreditkényszer. Az egyetem Andrássy úti feketén komor főépületében a beázott padlástér áporodott levegője nem sok jót sejtetett. Zircről járogattam fel, lomha, de megtartott lendületű tanárként, hogy papírt adjanak arról, amit jól-rosszul már úgyis változtatások nélkül csinálni fogok. A hátam közepére sem kívántam iskolából iskolába kiszakadni.

Mányoki Endre ottani tanár kavarta meg bennem ezt a rossz előérzetet. Váratlan volt ez a kellékeiben kopott, de eszközeiben innovatív mozgó éberség. Sárgára cigizett, hízott bajuszával és katedra mellett megöregedett férfiként lehetett volna főiskolai kliséket puffogtató köldöknézegető értelmiségi is, de nem az volt! S hogy miben lepett meg? Autonóm volt, de nem outsider. Nem akart különállni, de mégis kitűnt. Nem előadó volt, hanem a dialógus embere, aki nem az unásig szajkózott konszenzuskeresés miatt, hanem a kíváncsisága okán vont bele minket a gondolatkísérleteibe. A kitüntetett barátságokban tapasztaltam csak olyan koncentrált figyelmet, amivel követett minket. Kibújt a tudó, és főleg a megmondó ember pózából, és velünk akarta kimondatni az igazságot, minket akart a csúcsra felszorítani. Két lábon járó pedagógus volt, aki túljutott a cinizmuson, mert bár hiányzott belőle a kiábrándulni képtelen optimizmus, mégis lehívható közelségben élt a klasszikus műveltség időtálló erőivel. Nem szorult rá, hogy csak a jelenből éljen. Mindig töltve volt az akkumulátora.

Az első benyomásaim után elolvastam néhány esszéjét, amiben kerestem az élő jelenlét delejező hatását, de nem találtam. Nekem nem adtak annyit kőbe vésett szavai, mint a filigránan reagáló tanár lélekjelenléte. Közösségi ember volt, és ezért az élet jobban érdekelte, mint az életmű.