„Remélem hosszú életű lesz, mert megnyilatkozásaival fényt hoz a… homályba.”

Valami születik – írtam pár hónapja, amikor néhány Földesi Barnabás munkát láttam és határozott potencialitást éreztem bennük. Azóta mások számára is bebizonyosodott, hogy tényleg született. Egy feltartóztathatatlan szellemű, ígéretes és szabad valami született, ebben az ezer köteléktől terhes, gyakran kisszerű és ellentmondásos művészeti világban, amely ugyan a szabadságot fennen hirdeti, de – mint amit maga sem gondol komolyan -, csak formálisan éli.

Hogy a művészetnek és az életnek lenne dolga egymással, azt tudjuk. Fél évszázada a kettő újraegyesítése kimondva vagy kimondatlanul rendre programként fogalmazódik meg, és sokan Irigykedve néznek a Willendorfi Vénusz korára. De mindeddig az ilyen erőfeszítések, és a választott megoldások kudarcot valottak. Hans Sedlmayer az 1950-es években látnoki világossággal érzékelt, amikor így fogalmazott: „Nem lehet az értelem és a szellem feláldozása révén visszatérni az őseredethez. Nem lehet mítoszt és vallást újra előállítani a művészetből. De a kísérletben van valami heroikus, és gyakran még kudarcában is felfedezhetünk bizonyos nagyságot.”

Művészetet a művészet fundamentumáról csinálni nehéz vállalkozás. Mondhatni lehetetlen. És nem csak nehéz, de egyben korlátolt vállalkozás is. És akkor jön valaki, aki túllát a művészet belterjes univerzumán. Aki tudja és jelzi, hogy ebben a zárt világban dolgozni kiábrándító, és előbb vagy utóbb maga a meghasonlás.

Aki igazán komolyan tudja venni tevékenységét, az szükség szerint tágabb összefüggések rendszerében él. A művésznek szükségszerűen képesnek kell lennie túllátni a művészet horizontján. Az igazság paradoxonok mögött áll. Amennyiben valóban komoly ez a viszony, úgy képesek vagyunk lemondani róla, sérülés mentesen elszakadni, eltávolodni tőle, a kivülállók számára érthetetlenül felfüggeszteni vagy abbahagyni ezt az aktivitást.

Nehéz „nekrológot” írni, különösen akkor, amennyiben olyan vitális periódusban lévő alakról van szó, mint Földesi Barnabás. Ő szerencsére nem az a korlátolt horizontú festő, aki mindig „csak festeni” akar. Szerencsénkre. Amikor valakinek az univerzumában abszolúttá válik a művészet, vajon abban a pillanatban nem degradálódik ez a dédelgetett érték? Vajon abban a pillanatban nem veszti el az eredetét és a célját is egyben, és ebben a feje tetejére állított, összezavart értékrendben vajon nem sorvad el a művészetnek nevezhető tevékenység minden lényeges és igaz motivációja?

            Pár évvel ezelőtt úgy éreztem, és azt mondtam, ez olyan kor, amely hősöket fog szülni. A kor, amely hősöket terem. Minden és mindenki megütközve nézett rám, mivel a valószínűség, a józan ész szerint a körülmények ennek ellentmondanak. Én viszont úgy gondoltam és most is úgy gondolom, pont azért kell így lennie, mert olyan kilátástalannak és reménytelennek tűnhet mindez, hogy a kor kihívására az ember törvényszerűen válaszol.

Amikor már velejéig korrupt egy kor, jönniük kell azoknak, akik minden felkínált összegre könnyedén és következetesen mondanak határozott nemet, megzavarva a gépezetet és meghazudtolva a kor logikáját; amolyan Colin Smith-ek, akik valóban szabadok lévén, a megszokott gyakorlat és az elvártak ellenére cselekszenek. Ez a meggyőződés öltött formát röviddel ezelőtt a „Korrumpálhatatlan művész – 10.000.000.000 Forint visszautasítása” szövegben.

És tessék, most itt van. Itt van egy művész, még pontosabban egy ember, aki megingás nélkül őrzi integritását és függetlenségét a világ kihívásaival és erőivel szemben. Ez az állapot, ez a minőség az, ami megnyilatkozásainak szokatlan erőt ad. Ez a minőség az, amit most örömmel látunk, és amivel lenyűgöz bennünket. Amit művel az olyan, ami betöltheti várakozásainkat.