Mindig kérdés, hogy az, aki a szavak birodalmában otthonos, és az irodalom az elődleges médiuma, mit keres a képzőművészet területén? Ugyanazt akarja felmondani máshogyan, vagy egy párhuzamos – talán még önmagával is kontrasztos – különvélemény hangját keresi?

Számon tartunk igen jó tollú képzőművészeket, akik nem emelték művészi rangra irodalmi közléseiket, hanem csak civil kurázsijukat erősítették azokkal. Gondoljunk csak Chagall szellemdús megfigyeléseire, vagy Birkás Ákosra, aki nyelvi zsonglőrködéseit a művészetközvetítés vitorláiba fogta be. De aztán egyre jobban megszaporodtak a hatvanas évektől a beszélő és író ecsetek. A konceptualitás ránk szabadította az önmagát magyarázó és futtató művész típusát, és főleg azokat a műveket, amelyek már nem akartak a címük, a kontextusuk és narratívájuk nélkül megállni. De a posztmodern híres jelszava: „Légy eredeti, csináld azt, amihez nem értesz” is fellazította a médiumok határmezsgyéinek áthatolhatatlanságát. Ekkor kezdték a képzőművészek is a nyelvet, a betűt és az írást beemelni kifejezésük arzenáljába.

A fentiek fordítottja, ha lehet, még előbb végbement. Az írók bátrabban kaptak rá a képekre és a képversekre. Eleve előbb rajzolunk, mint írunk, és a forma is sokkal mélyebben tárolódik a kulturális emlékezetünkben, mint az írás. A két leghíresebb huszadik századi magyar példa – Kassák Lajos és Tandori Dezső – mégsem lesz megfelelő nyomvonal, hogy eljussunk Géczi Jánosig, ugyanis nála az átjárás korántsem olyan demonstratív és direkt, mint felemlegetett társaiban. A szavak kopogó világa felől dob ugyan horgonyt a szenzuális faktúrák képi szigete felé, de mire kiköt a túlparton, a betűk lekopnak róla. Nem rikácsol a művekben az irodalmár, és nem tüntetnek a képeken a szavak. Hiába kerestem erősen a veszprémi Upcycling című kiállításán az írót a kollázsokban, a  noman háttérbe húzódó áttételeken kívül nem találtam fogódzókat.

Géczi János, Várgaléria, Veszprém, 2019 fotó: Gáspár Gábor

Géczi János alapanyag-választásában van egy nagyon elegáns szimbolika, ami az írót és a festőt is mozgásba hozza. A plakát mint nyomtatott sajtótermék, mint betűk és képek összhatása, mint információ és vizuális jel egysége. Ezen túl a plakát mint a populizmus, a tájékoztatás vagy a dezinformálás, a reklám vagy optikai lefárasztás médiuma. És a plakáttépés mint a különvélemény gesztusa. Ez mind beépül majd a képekbe, de csak egy alsó rétegként. Merthogy a fecnik átlényegülnek időközben, és ezek lesznek a kollázsok hordozó felületei és pigmentjei is egyben. Az irodalom és képzőművészet szigete között a betűk, nyomatok, a papír csak ladik gyanánt viszik Géczit, miközben benne az író többszöri hajótörés után a lélekvesztő roncsaiból csinál képeket. Képeket rak össze a partra úszott festő. Merthogy a művek – és nem csak azért, mert festő írja ezeket a sorokat is – végül igazi festményekké válnak. Minden esztétikai kulcs elfordul bennük, és korántsem akarnak a konceptualitás állványzatának a tartóoszlopain nyugodni. Géczi nem akar engedményeket kérni a festmények előtt, és íróként magyarázkodni. Ő roncsolt papírból állít elő impreszszionizmust, csúcsfényekkel, valőrökkel, rezgéssel és fénytörésekkel. A kollázsokban végbemenő újrahasznosítás nemcsak a profánt teszi szentté, nemcsak a plakát goromba célratörését árnyalt fogalmazású lírává, hanem végül az írót is festővé transzformálja

Séd – Veszprémi kritikai lap 2019. 5. szám